2019. július 2.-8.
Az idei szakmai út egy kicsit szakított a hagyományokkal, ugyanis utazási iroda helyett saját szervezésben valósult meg.
Mivel mi már többször jártunk Angliában, és régóta szerelmesei vagyunk az angol kertkultúrának, szerettük volna a MAKERT (Magyar Kertészeti Árudások Szövetsége) tagjaival is megosztani élményeinket.
A programot úgy állítottuk össze, hogy tartalmazzon látványos angol kastélyokat és kastélykerteket, legyen benne szakmai látnivaló: kertészetek, kertcentrumok, meglátogatjuk Anglia egyik leghíresebb kortárs kertészének a kertjét Great Dixterben és magát az utazást a Hampton Court Flower Show látogatásával kezdjük.
Bár előre nem is gondoltuk ennyire át, kiderült, hogy utazásunk a „legek” túrája lett:
1.nap: Wisley Garden – a leggyönyörűbb sziklakerttel és patakkal, amit valaha láttunk.
A kaland a reptérre érkezéstől indult, ahonnan privát busszal jutottunk el Wisley Gardenbe. Bár többen voltak már korábban itt, a folyamatos újításoknak, fejlesztéseknek köszönhetően mindenki talált magának újdonságot, a társaság boldogan bolyongott a hatalmas területen fekvő kertben, melynek számunkra leglátványosabb eleme a domboldalba épített patak volt, melynek útja egy klasszikus kialakítású, gyönyörű sziklakerten vezetett keresztül.
A szállásunk az első éjszakára London Gatwick repülőtere közelében lett volna, de egy kisebb szervezési hiba miatt egy nappal az indulás előtt kiderült, hogy a szállást törölték, és nem is tudtuk újra befoglalni a nagy létszám miatt. Így hosszabb utazás várt ránk Crawley külvárosába, ahol sikerült megfelelő áron szobákat találni – egyszerűeket, de nem nagyszerűeket. A hotel egy éjszakára azért elfogadható volt, de sajnos nem rendelkezett konyhával. Mivel aznap nem volt vacsora, bementünk egy szupermarketbe, ahol felszerelkeztünk némi szendviccsel, kekszekkel, üdítőkkel, így átvészeltük az estét.
2. nap: Hampton Court Flower Show– a leglátványosabb kiállítási helyszín, háttérben a Hampton Court palota előtti legidősebb és legcsodálatosabb tiszafákkal, melyek a folyamatos gondozásnak köszönhetően a mai napig ámulatba ejtik az arra látogatókat.
Ezt a programot sokan nagyon várták, bár voltak köztünk többen, akik már vettek részt hasonló kiállításokon. A Flower Showt a Royal Horticultural Society (Királyi Kertészeti Társaság) szervezi, évente több helyszínen is – a legnagyobb ezek között a Chelsea Flower Show -, és mindig óriási várakozás előzi meg, hatalmas az érdeklődés iránta. Meg is ijedtünk először, mert mikor kiderült, hogy összejön az utazás, van elég jelentkező, próbáltunk a hagyományos, internetes úton jegyet vásárolni, de már minden jegy elfogyott június elejére. Ekkor írtunk az RHS-nek, és ők kedvesen azonnal válaszoltak, hogy július 3-a a szakmai nap, erre van még bőven jegy, így ez is megoldódott a lehető legjobban. Egy feltétel volt csupán: minimum 5 RHS tagnak kellett a csoportban lenni, így utólag is köszönjük lelkes útitársainknak, hogy időt és pénzt nem spórolva beléptek a szervezetbe.
Szakmai nap ide vagy oda, óriási volt a tömeg, és nem véletlen, hogy Show-nak nevezik a kiállítást. A berendezett mintakertek, a kiállított növénymennyiség, a különleges fajták, az egyedi dolgokat áruló kis pavilonok, az elegáns nézőközönség, az érdekes helyi ételek, a mindenhol kapható Pimm’s ital, a háttérben látható palota – mind-mind felejthetetlenné tették ezt a napot.
Fél 4-re beszéltük meg a találkozót, mert szerettünk volna átmenni még egy különleges kertészetbe, Richmondba, Hamton Court közelébe.
A Petersham Nursery számunkra a kertészetek egyik „leg”-je, bár választéka nem a növényeladásról szól. London leggazdagabb negyedében, Richmondban található, és egy sikátoron keresztül kell megközelíteni. A busz épp hogy befért a szűk utcácskába, kicsit izgultunk, hogy nehogy letörjük a tükröt, de a sofőr ügyesen megoldotta.
A kertészet leglátványosabb része az étterem és a teaház egy öreg üvegházon belül. A polcokon növények helyett üvegpoharak, dísztárgyak állnak, a padló a bemutatótérben egyszerű döngölt földpadló. Az asztalok és székek a valaha látott „legretróbb” berendezési tárgyak, lekopott festék, rozsdás felületek…de mindehhez valami elképesztően elegáns hangulat járul: a növények és a dekoráció úgy vannak elrendezve, az üvegház tartóoszlopaira felfuttatva, hogy egyszerűen sikk ide járni ebédelni, kávézni. És látszik is, hogy sokan jönnek: épp le volt zárva egy terem, mert rendezvényre készültek. Egy hosszú ütött-kopott asztal volt megterítve ezüst étkészlettel, hófehér tányérokkal, kristálypoharakkal, virágdíszekkel, várva a vendégeket, akik valószínűleg a legszebb ruhájukban érkeznek és sok pénzt itt hagynak majd, miután a rozoga székeken üldögélve elfogyasztják a minden bizonnyal rendkívül ízletes és drága vacsorát.
A látogatás megosztotta a társaságot: volt, akinek nagyon tetszett, volt aki a kertészeti kereskedelem „megcsúfolásának” (kis túlzással) érezte, de minden esetre nagyon érdekes volt, kár lett volna kihagyni. Ezzel szerencsére mindenki egyetértett.
A kertészet 5-kor bezárt, mi pedig tettünk egy sétát a Temze partján elterülő szomszédos mezőn, ahol tehenek legeltek óriási cédrusok alatt a délutáni napsütésben. London Rózsadombján!
A szállásunk ismét Crawleyban volt egy másik szállodában, és itt kaptunk vacsorát is, amit előre meg kellett rendelni korábban. Ez a Makert-titkárnak, Zseninek köszönhetően meg is történt – mint kiderült, szerencsére, mert fóliázott csomagokban érkezett futárral és a recepciós hölgy melegítette meg és szolgálta fel nekünk. Szinte hiba nélkül… sajnos volt, aki nem azt kapta, amit rendelt. Nem volt rossz, de annyira jó sem… Szerencsére a társaság kedves, toleráns és rendkívül fáradt volt.
3.nap: Hever kastély – Kent legbájosabb kastélyának mondhatjuk, Boleyn Anna, VIII. Henrik tragikus sorsú második felesége (I. Erzsébet édesanyja) ebben a kastélyban töltötte gyermekkorát.
Maga a kastély is érdekes: eredeti berendezési tárgyak, viaszbábok korabeli ruhákban elevenítik fel a XVI. századi Anglia mindennapjait. Boleyn Anna kislánykorából származó bútorok, emlékek, a helyszínen forgatott filmek jeleneteinek fotói varázsolják el a látogatókat. A kert pedig szép nyírott sövényekkel, évelőkkel, labirintussal, kerti tóval és vízi játszótérrel szórakoztatja a gyerekeket-felnőtteket egyaránt. Több iskolai csoporttal találkoztunk, látszott, hogy a gyerekek nagyon élvezik a kirándulást. Mi is sokat fényképeztünk, bolyongtunk a növények között.
Innen Great Compba mentünk át, egy olyan, XVII. századi majorház kertjébe, mely Anglia legnagyobb zsályagyűjteményével rendelkezik. A területe nem nagy, könnyen bejárható, de az egyik legszebb kert, ahol valaha jártunk. Egy tisztást ölel körbe az erdő és az erdei utak végig gólyaorral vannak szegélyezve. Bent sétálva olyan érzés, mintha virágtengerben járnánk, fejünk felett összeborulnak a lombkoronák, különleges madarak és pillangók repkednek körülöttünk, utunk során egy kis tóhoz, vagy kerti pavilonhoz érkezünk, vagy váratlanul évelőkkel körülvett, rózsával befuttatott romok bukkannak elénk… elbűvölő, meseszerű és romantikus volt az egész.
A kerthez egy kis áruda is tartozik, itt lehet megvásárolni a kiültetett, különleges zsályafajtákat (több mint 200 hibridet és fajtát) – nosza, vettünk is belőlük néhányat.
Az éjszakai szállásunk aznap estére Rochesterben volt, és őszintén reméltük, hogy megfelelő lesz, mert mostantól 4 éjszakát itt töltünk majd. Nos… az volt!
A recepción lévő furcsa lány hozzáállásától eltekintve az előre rendelt (és a bárban előre ki is fizettetett) vacsora finom volt és bőséges, a sörök jól csúsztak, a szobák csendesek, tágasak, tiszták, levegősek voltak és a zuhanyból ömlött a víz, nem csak csordogált. És volt, akinek még kilátása is volt a folyóra és a rochesteri várra! Juhu!
4. nap: Leeds kastély – Anglia leglátogatottabb kastélya
A finom és bőséges reggeli után utunk Leedsbe vezetett.
Este arról beszéltünk egymás között, hogy nagyon szeretnénk elvinni a társaságot a Heverben levő, VIII. Henrikről elnevezett pub-ba, de az erre utaló minden erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyult: akárhányszor próbáltuk, nem tudtuk elérni a megadott telefonszámon őket. Hagytunk üzeneteket is, hiába. Így végül erről lemondtunk, de arról nem tettünk le, hogy ma este egy igazi angol pub-ban fogunk vacsorázni.
De előbb Leeds kastélyba érkeztünk, ahol egy meglehetősen borsos árú belépő fogadott minket. Mint később kiderült, minden pennyt megért a látogatás, annyira professzionálisan van kialakítva a helyszín. A bejárattól egy hosszú, kényelmes sétaúton indultunk el, utunk egy hatalmas tó mellett, óriás fák között vezetett és a fák takarásából egyszer csak előbukkant a kastély pompás épülete. (Aki látta a BBC-nek Jane Austin Büszkeség és balítélet című regénye alapján készült ikonkikus filmsorozatát, emlékezhet rá, milyen borzongató élmény volt, amikor Elisabeth először pillantotta meg a hintóból Pemberley-t). Nos, hát ilyen élmény volt megpillantani számunkra Leeds kastélyát.
Az épületbe belépve nagyon kellemes meglepetés fogadott bennünket: a teremőr néni kiosztott közöttünk egy laminált lapot, melyen magyar nyelven volt bemutatva minden látnivaló, a kastély múltja és jelene, a szobák berendezése, stb.
A legérdekesebb számunkra az a terem volt, amit a korábbi tulajdonosok úgy rendeztek be, hogy az 1930-as években egy másik kastély egyik szobájából megvásárolták a faburkolatot. Ezt az eredetileg zöld burkolatot lecsiszolták, újrafestették, majd mint egy puzzle-t, újra összerakták és felrögzítették a falra, a szintén onnan vásárolt eredeti velencei kandallót keretezve. A szoba berendezése, a kanapék, asztalok szintén múlt századiak, de olyan jó állapotban vannak, mintha csak tegnap vásárolták volna őket.
Az összes terem, a folyosók, a szőnyegek, a berendezési tárgyak mind rendkívül megkímélt, szép állapotban maradtak fenn, és jó sok időt töltöttünk a szobákban járva-kelve, olvasgatva, miközben egy másik néni egyszer csak odaült a zongorához és Mozart, Bach, Chopin zenéjével teremtett időtlen hangulatot körénk. Az ólomüveges ablakokból ráláttunk a csodás kertre, melyben később körbesétálva ismét megcsodálhattuk a korabeli kertészek hihetetlen szakmai tudását.
Annyira belemerültünk a látványba – és a finom ebédbe, melyet rendeltünk, hogy el is feledkeztünk a hosszú bekötőútról, melyet visszafelé is meg kellett tenni a buszhoz. Így kissé lihegve érkeztünk a megbeszélt időre a találkozóhelyre, ahonnan a következő állomást céloztuk meg: Penshurst kastélyt.
Penshurst kastély – Anglia legrégebbi privát kertjében található ez a csodás kastélyépület, mely a történelem során többször cserélt gazdát (jellemzően az elődőket általában kivégezték, így folyton visszaszállt a koronára. VIII. Henrik nyilván nem tudott könnyen lemondani róla, ez volt szeretett vadászkastélya).
Az eredeti középkori ház az egyik legkitűnőbb példája a XIV. századi angol építészetnek. A XIX. századra hanyatlásnak indult épületet végül Sir William Sidney és fia hozta rendbe, nekik köszönhetjük, hogy a kastély és a kert a mai napig látogatható. A kertet már 1346-ban megemlítik több feljegyzésben is, a mostani, 11 holdas kertet Sir Henry Sidney 1580-ban álmodta meg.
Leeds után Penshurst belül már nem volt akkora élmény, de a kert itt is csodás volt. Olyan rózsakertet láttunk, olyan, tiszafákkal keretezett kis „kerti szobácskákat”, melyektől le voltunk döbbenve. Itt is tombolt a romantika: szökőkutak, látványos kerti utacskák, évelő virágok pompája … csodálatos volt ez a helyszín is.
Zárás után, 5 órakor, emlékezve fogadalmunkra, bementünk a busszal Penshurst falucskába, egy bűbájos, múlt századi hangulatot árasztó mini településre, melynek középpontjában egy 900 éves templom áll.
Míg a társaság a templomot és templomkertet csodálta, mi átmentünk az út túloldalán lévő korabeli pub-ba, hogy megkérdezzük, tudnak-e vacsorát adni 20 főnek? Tudtak, így hát egy kis sétát téve még a falu főutcáján, végül leültünk a kerthelyiségben és ettünk-ittunk kedvünkre, jókat, finomakat.
Nagyon jól sikerült este volt, melynek végén visszatértünk a szállásunkra Rochesterbe.
5. nap: Sissinghurst – Anglia leghíresebb kertjeként tartják számon, a Historic England által regisztrált történelmi kertek és parkok I. osztályába sorolják.
A kastélykert megalkotója Vita Sackcille-West költő és író, illetve a férje, Harold Nicholson író és diplomata voltak.
1930-ban vásárolták meg az elhanyagolt épületet a parkkal együtt és a következő 30 évükben számos figyelemreméltó kertésszel dolgoztak együtt, míg végül a világ egyik legtekintélyesebb kertjét hozták létre. 1962-ben, Vita halála után a kastélyt a National Trustnak adományozták, ez a Trust mai napig legértékesebb ingatlanja.
A kert nemzetközileg elismert növénygyűjteménnyel rendelkezik, a sissinghursti rózsakertet a világ legpompásabb gyűjteményének tartják.
Leghíresebb része az úgynevezett Fehér kert, melybe csak fehér, zöld, szürke és ezüst színeket terveztek – cserjék, rózsák, évelők és egynyári virágok keverednek benne csodás összevisszaságban.
Vita és Harold azt tervezték, hogy a Fehér kert júliusban éri el virágzási csúcsát. Mi pedig olyan szerencsések voltunk, hogy épp júliusban látogattunk el Sissinghurstbe, így teljes pompájában gyönyörködhettünk mind a Fehér kertnek, mind a több kertrészletnek.
Felmásztunk a toronyba is, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt a környező tájra és felülről még izgalmasabb volt a kerti szobácskák látványa is.
Érdekesség még, hogy a kerten belül van egy kis házikó, amit B&B (Bed and Breakfast)-nek tart fenn a National Trust. Ha ezt választja valaki szállásául, nyitás előtt és zárás után teljesen birtokba veheti a kertet, egyedül kószálhat a kerti utakon, a virágok között… hát lehet ennél romantikusabbat elképzelni?
Sissinghurst után Great Dixterbe vitt az utunk.
Great Dixter Christopher Lloyd, Anglia egyik legjelentősebb kortárs kertészének családi otthona volt, itt élt és alkotott több mint 40 éven keresztül.
Az egykori családi ház mára oktatási központ lett és a kertészek, kertbarátok zarándokhelyévé vált.
Christopher Lloyd a főkertészével, Fergus Garrettel együtt álmodta meg a kertet, ő Lloyd halála után is folytatta megkezdett közös munkát.
A társaság számára ez a kert is megosztó volt. Volt, aki teljesen odavolt érte, de voltak olyanok is, akiket zavart a látszólagos rendezetlenség, összevisszaság, pl. a megnyírt, hatalmas, öreg tiszafák mellett szabadon burjánzó, vadvirágos mező ellentéte, vagy az a tényleg kellemetlen tény, hogy a különleges évelők, növények nevei nem voltak kitáblázva.
Számunkra fantasztikus élmény volt. A ház nyitott volt a látogatók számára, érdekes volt ott is végigjárni a szobákat, de a katarzist mégis a kert hozta el. Embermagas évelő virágok között vezettek a kerti utak, olyan pompa fogadott bennünket, amit el sem tudtunk korábban képzelni. Számtalan ismeretlen növényfajta között sétáltunk, sokszor teljesen eltévedve a kertrészletek között.
A kerthez tartozó kicsi áruda öreg épületébe fejünket lehajtva lehetett csak bebújni, de az ősöreg falak között működött az internet, a személyzet meg tudta mondani a számítógépes rendszer alapján, mi milyen fajta, melyikből mennyi van nekik eladó. Nagyon érdekes és tanulságos volt.
Amikor már mindenki betelt a látvánnyal és kellemesen elfáradt, tettünk még egy kis utazást a bájos Rye városkába. Ennek görgetegkavicsos és macskaköves utcácskáin sétálva megcsodálhattuk a középkori épületek dülöngélő falait és meglátogattuk az itt álló Szűz Mária templomot, melynek óratornyán Anglia legrégebbi órája üti a másodperceket.
A kisváros központjában nem akartunk vacsorázni – tegnap is drága volt a pub, ehelyett buszra szálltunk, hogy lemegyünk a kikötőbe és megnézzük a tengert. Útközben azonban megpillantottunk egy kis helyi éttermet, és végül ide ültünk be egy könnyű vacsorára. Az éttermet egy lány és egy fiú vezették, ők ketten szolgáltak ki bennünket nagyon ügyesen és gyorsan és az étel is finom volt. Mivel elég eldugott helyen van az étterem, valószínűleg húszan igencsak fellendítettük a forgalmat – ez abból is kiderült, hogy fizetés után kiszaladtak utánunk az utcára és a buszba felszállva többünket megölelgettek hálából – nagyon cukik voltak.
6. nap. Dover – a legfehérebb sziklák
Folytatva a legek felsorolását: eddig a reggelig a legtökéletesebb volt az időjárás, amit csak el lehet képzelni: 25 fok, napsütés, se túl meleg, se túl hideg. Ma reggel viszont borús ég és egy kis eső fogadott bennünket, így drukkoltunk, hogy mire Doverbe érünk, újra kisüssön a nap. És megint szerencsénk volt: így is lett! Érkezéskor már ragyogó napsütés fogadott bennünket, a kék égen nyoma sem volt felhőnek.
A tengerhez érve döntenünk kellett, hogy fizetünk-e a sziklák megtekintéséért, vagy próbálkozunk valami alternatív útvonallal. A második lehetőség mellett döntöttünk, és megint csak szerencsénk lett: találtunk egy partra levezető utat, melynek végén egy kis utcában parkolva, onnan kb. 5 percet sétálva, épp a sziklák alatti kis partszakaszra jutottunk, ahol, mivel apály volt, ezért messzire ki lehetett sétálni a visszahúzódott tenger nyomában és alulról tökéletesen rá lehetett látni a hófehér sziklafalakra. Sok szép fényképet készítettünk és boldogok voltunk, hogy spóroltunk egy csomó pénzt!
Sajnos elkövettük azt a hibát, hogy rákerestünk a neten a Canterbury katedrális nyitvatartására. Mint utóbb kiderült, nem kellett volna, mert azt írták, hogy csak 12 és fél 3 között lehet látogatni (2-kor engedik be az utolsó látogatót), de legalább vasárnap ingyen van a belépés.
Emiatt megváltoztattuk a sorrendet és Doverből rohantunk át Canterburybe, hogy még időben odaérjünk. Menet közben belefutottunk egy balesetbe, ami miatt letértünk az útról, de végül a VAZE angol változata kihúzott minket a bajból, mert mutatott kerülőutat. Mint kiderült, a sofőré azért nem mutatta ugyanezt, mert az övé úgy volt beállítva, hogy csak azokat az útszakaszokat mutassa, ahol busz is járhat – nos, a miénk ezt nem tudta, ezért voltak izgalmas pillanatok a szűk utacskákon.
De végül baj nélkül odaértünk Canterbury elbűvölő városába, ahol sikerült ügyesen parkolni .
Futólépésben siettünk a katedrálishoz, ahol aztán kiderült, hogy kár volt rohanni: egész nap be lehet menni, de NEM ingyen. Kicsit elszontyolodva vettük meg a belépőket, de megint bebizonyosodott, hogy megérte fizetni: a katedrális lenyűgöző élmény volt.
Mire itt végeztünk, már mindenki megéhezett, ezért beültünk egy kis helyi pizzériába, ahol irtó finom pizzákat ettünk, majd sétáltunk még egy kicsit a városban. Meglepően nagy élet volt az utcákon, itt is rácsodálkoztunk a réges-régi kis házacskák egynyári virágokkal bőségesen feldíszített, szépen gondozott homlokzatára, a várost átszelő kis folyócska látványára, a különleges középkori hangulatra.
Nem maradtunk azonban sokáig, mert volt még egy cél a mai napra: Sandwich városa.
Erről a városról mi is csak képeket láttunk az interneten, és úgy tudtuk, van tengerpartja, kikötője – gondoltuk, szép lezárása lenne az utazásnak egy tengerparti séta Anglia egyik kis ódon hangulatú halász-kikötővároskájában.
Mint kiderült, tévedtünk. Sandwichtől a tenger még 5 mérföldre van,de maga a városka tényleg szép volt. Szerencsére épp valami fesztivál volt, ezért a főtéren szólt a zene és finom Pimm’s-et árultak.
Szerencsére összefutottunk egy helyi lakossal, aki elmagyarázta, hova érdemes menni, ha tengert akarunk látni: Ramsgate-be, így buszba pattantunk és átrobogtunk oda. Nos, megérte a plusz fáradság: itt hamisítatlan angol tengerparton sétálhattunk, sirályok között, hosszú, tengerbe nyúló mólón, viktoriánus pavilon mellett, ahogy ezt korábban elképzeltük és terveztük.
Így fáradtan, de elégedetten mentünk haza és töltöttük utolsó esténket a St. George Hotel szobáiban.
7. nap: Wakehurst place
Az utolsó napra választani lehetett: vagy két kertészetet látogatunk meg, vagy egy kertet és egy kertészetet. A társaság a kertre szavazott, így elindultunk Wakehurst place-be.
Sajnos egy korábbi probléma miatt telefonálnunk kellett a busztársaságnak és szegény sofőrünk annyira koncentrált arra, amit mondtunk, hogy nem vette észre, és egy kereszteződésben átszaladt a piroson. Ennek következtében belénk jöttek oldalról, de szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem sérült meg senki és a busz is mozgásképes maradt.
Viszont elvesztegettünk egy kis időt, így félő volt, hogy nem jut idő mindenre a mai nap.
Wakehurst place már 1205-ben 20 hektár volt, egy normandiai család erdészeti vezetője, William de Wakehurst volt az első tulajdonosa. A későbbi tulajdonosok folyamatosan bővítették a park növénygyüjteményét.
A jelenlegi épületet 1571-1590-ig építették, I Erzsébet királynő uralkodása idején.
Most 250 hektár, a Royal Botanic Gardens Kew felügyelete alatt áll, és világhírű génbankjaként is működik.
A századfordulón is egy kertrajongó növénynemesítő család tulajdonába került, akik saját nemesítésű fajtáikkal már az akkori Chelsey Flower Show-n is díjat nyertek., Itt élt Eve Price, akiről a Viburnum fajtát nevezték el.
A kastélynak sajnos csak az alsó szintje volt látogatható , hatalmas park, és elképesztő méretű és korú növények, illetve egyéb falazott kis kertek voltak benne.
Mivel mindenki nagyon lelkes volt és úgy éreztük, a megadott 1 óra nem elég a kert bejárására, meghosszabbítottuk az időtartamot, és maradtunk addig, míg végül tényleg el kellett indulnunk a reptérre.
Ettől kezdve minden rendben volt, időben ott voltunk, időben felszálltunk, időben leszálltunk, és mindenki szépen hazaért.
Köszönjük még egyszer a MAKERT-től Zseninek a sok szervezést és segítséget, minden résztvevőnek a nyitottságot, toleranciát és kedvességet, hálásak vagyunk a csodálatos időért és sok napsütésért és azért, hogy együtt tölthettük ezt a hetet Anglia legszebb részén, a lehető LEGJOBB TÁRSASÁGGAL.
